Harcsák és egerek

Július végét mutatja a naptár és én ismét kint vagyok szeretett folyóm partján. Az éjszaka hűvös szele csiklandozza arcom. Hanyatt fekve fekszem a magas fűben és fülelek. Fejem felett az égbolton csillagok ezernyi fénye látszik. Szemem mereven a fénylő apró pontokat bámulja. Jó mélyet szippantok a levegőből. Érzem a friss széna illatát. A folyó másik oldalán aratás volt ma és tegnap. A tarlón felbolydult az élet. Apró surranó lábak zaja hallatszik a fák közt. Tücskök ciripelnek a mezőn. Ezek az éjszaka hangjai. Hej, de szeretem én ezeket a nyári éjszakákat! Egyszercsak a sötét csendben felhangzik egy buffanás valahol a túlpartról, a víz fölé nyúló fák ágai alól. A harcsák elkezdték nagy éjszakai zabálásukat. Hát elkezdődött végre, amire vártunk: úsznak az egerek. Vajon miféle összefüggés lehet egy szárazföldi emlős és egy hal közt? Joggal tehetjük fel e kérdést. Honnan tudja az a nagy bajuszos, hogy itt az idő? Talán felismeri a kombájnok dübörgését? Nem hiszem, hisz régen is itt úsztak a pockok és egerek, amikor még nem volt gépiesítve az aratás. Akkor is ugyanúgy várta őket a partszélen a vízfelszín alatt a legnagyobbra növő halunk, a szürke leső harcsa (Silurus glanis). Ezek és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben. Szép lassan és halkan felülök a fűben. Látom a cirkáló harcsák által keltett hullámokat. Fülem érzékeli az apró csobbanásokat, amikor bepottyannak a kis egérkék a vízbe és elkezdenek úszni a túlpart felé. Halk sikítás érkezik a víz felől, melyet a kis rágcsáló ad ki magából, és szinte még abban a másodpercben egy örvény támad alatta. Már hallom is a durranást, amikor ez a falánk hal bekapja ezt a kis bundás sajtfalót. Bizsergés fut végig rajtam. 

Kezem már nyúl is a botom után. Könnyű, ám mégis erős pergető botom sok szép harcsát fogott már, de még korántsem eleget. Megbízható szerkezetű fémtányérkerekes orsóm dobján új, 22-es fonott zsinór várja a bevetést. Wobbler rendben, csomómentes kötés rendben, ellenőrzöm a sötétben a szereléket. Már repül is az apró Bug-Bug. Halk csobbanással ér vizet ez a kis gumitestű wobbler. Elkezdem bevontatni a műcsalim, talán ha kettőt tekerek az orsóm hajtókarján, amikor erőteljes rántás jelzi a botomon a kapást. Keményen bevágok, majd elszabadul a pokol. Szétrobban a csendes víztükör, a harcsám vad táncba kezd, majd hihetetlen sebességgel elindul az akadók felé. Azaz csak indulna, mert már próbálom is jobb belátásra bírni őkelmét. A húzásából ítélve nem kapitális hal. Azért örülök neki. Első dobásra kapásom és halam van. Soha rosszabbat! Gyorsan a lábam mellé kényszerítem, majd lip grippel megfogom az alsó állát.

Hiszek a gyors, kemény, ám becsületes fárasztásban, mivel a legtöbb halam visszakerül éltető elemébe egy rövid fotózás után. Ez történik most is. Olyan jó hatkilósra saccolom, de a digitális mérleg 5,5 kg-ot mutat. Nem baj, hogy kicsi, csak jöjjön még pár darab! Már rég nem izgat a kapitális harcsa megfogása. Inkább a darabszám, és a sok átélt fárasztás és kapás híve lettem. Halam laza farokcsapással köszön el. Kicsit le is fröcsköli az objektívem. Mosolyogva megtörlöm, majd újra akcióba lendülök. Jópár „üres” dobás után újra vendégem van. Kicsit elméláztam a kapástalanságban, ezért váratlanul ért a gyors, erős rántás. Le is maradt a koma, mivel lányos zavaromban elfelejtettem bevágni. Újra dobok és nézem, milyen szép V betűt húz a csalim. Szépen, lassan rázza fenekét, és a hátán lévő csengettyű egércincogásra emlékeztető hangot ad ki. Hihetetlen, hogy ezek a japánok miket ki nem találnak! Buff, mellé vágott, majd mire feleszmélnék, odavág megint. Másodjára elkapja a Bug-Bugot. Dehogy elkapja, inkább  torokra veszi, mint később kiderül. Nagyon jól húz. Ez azért már szebb lesz, mint az előző társa. Nem egy nagy öreg ő sem, de már serdülőkorban lévő ifjoncnak tűnik az erejéből ítélve. Első pár húzásra leránt jópár méter zsineget, de szerencsémre nem az akadók felé indul. Sodrással szemben azért nem könnyű fárasztani. 

Bő tíz perc a fárasztás mire kezem ügyébe kerül. Két-három fejsimogatás és a kötelező tiszteletkörök után megadja magát ő is. Nyugodtan tűri, amint a szájába nyúlok és megszabadítom a tüskés „jószágtól”. Tudja ő jól, hogy visszadobom. Mintha kicsit pózolna is a kamera előtt a huncut, olyan nyugodtan tűri a fotózást. Villan a vaku párszor, mérlegelés – a műszer 16,5 kg-ot mutat, - majd mehet vissza a folyóba a haverok közé. Küldj még párat!- suttogom utána a sötétben. Szófogadó halnak látszik, de nem állja a szavát. Még fél órát vallatom a túlpartot, aztán elindulok haza. Reggel vár rám a munka. Mivel éjfél után jár az idő, eltervezem, hogy este újra eljövök. Koko cimborám is velem tart. A tegnapi sikereimen felbuzdulva reménykedve várjuk az estét. Lassan szürkület lesz, elkezdünk bemenni a vízbe. Hideg, gyors folyású ez a Duna-ág. Kiváló minőségű gázlóruhám azonban melegen és szárazon tart. Derékig érő vízben komoly a küzdelem a sodrással, viszont így a medertörést és a túlparti bokrok alját pont meg tudjuk horgászni. Amíg nincs vak sötét, addig mélyenjáró Short Tail Shallow-al vallatom a mélységet. Talán egy tucatot dobok és már koppan is a hal  wobbleremen. Elindul árral szemben, mint egy gőzmozdony. Gyors a fárasztás, még egy perc sincs, mikor halam a lábam mellé csúszik. 

Jön ám a meglepetés, márna van a horgon. Errefelé ez elég gyakori jelenség. Mire megszabadítom a horgoktól, már ránk is sötétedik. Jöhetnek a felszíni cuccok! Hajigálom rendületlenül az egérimitációt. Régen két részes „észt” csodával dobáltam, de mára már idejét múlt lett. A halak is az újdonságok hívei, mint jómagam. Koko barátom is „átpártolt” a japánokra. Fog is egy szép márnát ő is.  Hopp, és már megint halam van! Még mindig nem harcsa. Ezúttal egy termetes domolykó a tettes. Nagyon szép hal, de én műléggyel szeretek domolykózni. Felszerelésem sem mondható igazi UL pecának. Emlék fotó készül róla is, majd ismét a bokrok előterét vallatom. Bumm, bumm, mellé vág a bajszos.  Adrenalin árad szét az ereimben, pulzusom az egekben. Kicsit lassabban kell tekernem, állapítom meg magamban. Talán hatodik dobásra megint egy bumm, de ezúttal megakad a hal. Az éjszaka csendjét széttöri a fröcskölés hangja. A sekély vízben komoly ramazurit rendez a feneketlen bendőjű egérvadász. Pár kirohanás és egy kis erőfitogtatás után kézben a harcsám. 

Olyan jó hatkilós forma. Forgatókönyv a szokványos. Fotó, simogatás és már mehet is vissza a folyó habjai közé. Koko elmormol egy káromkodást, mintha valami malacokról meg az égiekről mondana valamit. Kaján vigyor ül az ábrázatomra, megint kapásom van! Harcsagyerekek adnak ma itt randevút? Szinte ugyanaz az a méret, mint előbb. Nem mintha baj lenne. Nem részletezem tovább, fogok még három gyerek bajuszt és nincs tovább. Koko a harcsamentes éjszakája után fogadkozik: lesz még Dunán harcsavásár! Legyen úgy, kedves barátom! Én nem vagyok hal irigy. Megérdemli majd a jó fogást horgászcimborám, de az majd egy másik történet része lesz. Addig még sok egér úszik át a gyorsfolyam habjain, hogy belevesse magát a túlparti bozót világ bujaságába. Reméljük, a harcsák is résen lesznek és leszedik a vámot! Mi horgászok még nagyon sokáig örömünket leljük ezekben az egérúszásokban. Csupán csak annyi a dolgunk, hogy ne raboljuk ki vizeinket. Maradjon valami jövőre is, és persze unokáinknak sem lenne rossz hagyni valamit mutatóba ezekből a szürke óriásokból!